Ezt a kukoricamálé receptet a napokban kaptam. Bár nem egy ismerősöm nagyijától származik, de egy kedves öregasszony, Eszter néni küldte személyesen nekem abból az idősek otthonából, ahol volt anyósom dolgozott, meg kell tehát osztanom Veletek! Mielőtt azonban a receptre térnék, muszáj elmesélnem egy kis történetet, amit a legendás kukoricamálé utáni kutatásom között találtam. Az alábbi szösszenet részlet egy cikkből, ami a nol.hu-n jelent meg!
„A kukoricamálé említésére többeknek felcsillant a szemük.
- Milyen finom is volt! Drága jó anyám a frissen fölözött aludttejjel összekeverte a kukoricalisztet, zsírozott tepsibe kente a masszát, a tetejét jól megrakta szilvával vagy szilvalekvárral, és amikor kisült, megszórta porcukorral. Langyosan, tejjel a legjobb étel volt vacsorára - révedezett az egyik, ötven körüli asszony.
- No hiszen, gazdag környéken nőhettél fel, ha porcukor meg szilvalekvár is került rá, amúgy meg, amiről te beszélsz, az nem málé, hanem prósza - replikázott Géza bácsi.
- Erdélyben ettem én málét - csatlakozott egy harmincas fiatalember a beszélgetéshez. Majd elmesélte, hogy ott a kukoricadarát forralták fel vízben, sóval, s addig kavargatták, amíg jó erősen puty-tyogni nem kezdett. Aztán a felét kikanalazták egy tálra, vastagon megkenték juhtúróval, rákanalazták a maradékot, majd vékony cérnával szeleteket vágtak belőle.
- Na fiam, amiről meg te mesélsz, az a puliszka - vágta rá Géza bácsi mindjárt. De ekkor a felesége kezdett a múltidézésbe.
- Az én anyám a kukoricalisztet szintúgy vízzel keverte össze, s addig forralta, főzte, sütötte egy fazékban, amíg masszává össze nem állt. Akkor fogott egy szép formájú alumíniumkanalat, azzal nagyobb galuskákat szaggatott ebből az anyagból, elterítette, meglocsolta zsíraljával - azzal, ami a tepertősütésnél megmaradt az üst alján -, s kicsit betette a sütőbe, hogy színe legyen. Jó étel is volt az, nyögvenyelős, de laktató. Ha tehettük, mindig kikönyörögtünk hozzá egy kis írót, ami a túrókészítés után megmaradt, vagy ha ilyen nem volt épp otthon, legalább néhány pötty tejfelt a tészta tetejére - idézte fel a gyerekkorát Éva néni, s miközben az ételről beszélt, nagyokat nyeldekelt.
- Szívem, tudod, hogy nem szokásom kiigazítani téged, de ez se a málé, hanem a kukoricaganca, legalábbis mifelénk így hívják, de van, ahol gánicának is mondják. Sőt, ha krumpliból készítik, dödöllének nevezik - mosolygott a bajsza alatt az öregúr.
Gondoltam, másnap meglepem az öregurat igazi kukoricamáléval, s keresgélni kezdtem recepteket a világhálón. Több mint ötezer találatot kaptam, s az első tucatnyi elolvasása után rájöttem: mindegyik másmilyen. Egyik szilvalekvárral készült, másik kefirrel, a harmadik tejföllel, a negyedik tejjel. Volt, aki kukoricadarát javasolt liszt helyett, és sütőport hozzá, de akadt, aki szódabikarbónával ajánlotta a málékészítést. Abban is színes volt a kínálat, hogy olvasztott vajjal, olajjal, disznó- vagy épp kacsazsírral kell-e meglocsolni a kész tészta tetejét.
Mindegyik receptből átvettem egy kicsit, egyedül a lekvárt hagytam el, mert Géza bácsi szerint az igazi málé csupasz, akár a kisbaba feneke. A lisztet felesen vegyítettem a kukoricadarával, tejet, tejfölt meg kefirt is öntöttem hozzá, arányosan. A tepsi alját disznózsírral kentem ki, de a sütemény tetejét már vajjal locsoltam meg.
Szép lett, sárga, igazi kukorica illatú. Megkóstoltam: ismeretlen, de élvezhető volt az íze. Vágtam néhány szeletet, raktam mellé egy kis porcukrot, hátha édesen szereti, s vittem az öregúrnak.
A délutáni szunyókálás után békésen pipázott a teraszon. A sütemény láttán kikerekedett a szeme. Beszaladt a kamrába egy üveg tejért, s előbb ivott néhány kortyot, majd mindjárt beleharapott a máléba.
- Kicsit száraz, de azért jó - mondta hálás tekintettel, majd hozzátette: - Majdnem olyan jó, mint az anyámé volt.
Aztán egy kis szünetet tartott.
- Egy baja van. Hogy nem málé. Nem tudom mi ez, de hogy nem málé, az biztos - mondta végül, nagyokat nyelve belőle.
Másnap persze még átjött, s azt kérdezte: van-e abból a "nem máléból" egy kevés. Aztán magával vitte az összes maradékot.”
(Forrás: nol.hu)
A fenti iromány is jól példázza, hogy ha Eszter néni kukoricamáléjáról írok, azt nem nevezhetem "A" kukoricamálénak, mert annyiféle elképzelés övezi a receptúráját.
És Eszter néni a következőképp szereti:
Hozzávalók: 7 dl tej (ebből 1 dl a kelesztéshez kell!), 20 dkg kukoricaliszt, 10 dkg finomliszt, pici só, cukor ízlés szerint, fél csomag margarin, fél csomag élesztő
Elkészítés: a tejet jó melegre hevítjük, hozzáadjuk a vajat, a sót, a cukrot és a kukoricalisztet, elkeverjük és hagyjuk édesedni. Pár óra múlva a felfuttatott élesztőt és a finomlisztet hozzáadjuk, az egészet jól elkeverjük. Ha megkelt, kikent tepsibe tesszük, kb. fél órát sütjük.
Erzsi néni legjobban füstölt húsos, tejfölös bableves mellé szereti enni. Ő ilyenkor alig tesz bele cukrot, inkább sósan fogyasztja.
De ahogy fent is olvashatjuk: így is úgy is amúgy is készítik, és mindenféleképp nagyon finom, és laktató étel!
Jó étvágyat hozzá!
További friss bejegyzésekért kattints a jobb felső sarokban a "Követés" gombra, lájkold a Facebook oldalunkat és csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz is!
